Szükségem van rád

Ránéztem.

Könnycseppek csorogtak a szeméből. Úgy éreztem, én sem bírom tovább. Nem tudtam mit tenni. Odaléptem hozzá, jó erősen magamhoz szorítottam, és a fülébe súgtam:

-         Tudod, nem biztos, hogy mindig az a jó, amit tenned kell.

-         Honnan tudod, hogy mit kell tennem?

-         Tudom, és ez éppen elég.

-         Sosem értettelek.

A lány már engedett a szorításon, de nem engedte el a fiút.

- Kérlek, ne csináld ezt! – a hangom kezdett egyre hisztérikusabbá válni. Nem engedhettem el. Csak ez járt a fejemben.

- Muszáj.

- De nekem szükségem van rád! Nem hagyhatsz egyedül...

- Hiányozni fogsz...

- Te is nekem... kérlek, maradj... – néztem rá csillogó, vágytól égő szemekkel.

- Nem tehetem.

- És miért nem? Hm, MIÉRT? – az utolsó szavakat már ordítottam. Ha így maradásra bírom…

- Mert meg kell tennem. Ne tedd még nehezebbé számomra – szomorú kisírt szemekkel nézett rám – Még…

- NEM TEHETED EZT! SZERETLEK! – vágtam a szavába és még szorosabbá vált az ölelésem.

-… találkozunk.

Ő felállt, ellökött magától, kitörölte a szeméből a könnycseppeket és még egyszer utoljára belenézett a szemembe.

-         Ígérem…

Ez volt az a pillanat, amikor már nem bírtam. Zokogásban törtem ki, ezzel összemocskolva a fehér selyemruhámat.

-         Kérlek ne… szeretlek… - mondtam szinte suttogva magam elé meredve.

-         Én is.

Többet már nem mondott. Nem volt szükség szavakra. Elvesztettem őt. Éreztem, hogy nincs visszaút és ő se áll meg. Itt véget ért az életem. Elvesztettem életem értelmét egy pillanat alatt. Mert szükségem volt rá. És akire nekem szükségem van, az mindig elhagy...