Másfél hónap hosszú idő… főleg nekem…

Másfél hónapig nem láttam…

Másfél hónapig nem szerethettem…

És már nem is szerethetem… soha…

Soha többé…

Vajon tudja már?

Tudja, hogy már csak pár nap, vagy annyi se?

Tudja, hogy pár nap és örökre elhagyom?

Örökre… és többé nem láthatom, és ő se láthat…

Most minden más…

Mások az emberek, mások az állatok, más a világ…

Mintha minden velem együtt szomorkodna…

Már az utcák élete sem a régi…

Már semmi sem, az, ami volt… és amilyen volt…

Csak még egyszer utoljára láthatnám!

Csak még egyszer… még egyszer… utoljára…

Könnyebben mennék el… nem fájna annyira…

Neki se… nekem se… senkinek se…

Megállok a házuk előtt…

Nem merem megtenni… nem merem a szemébe mondani…

Nem merem megmondani, hogy mennyire szeretem… mennyire, de mennyire…

Ezt az egy dolgot, amit minden nap el kellett volna mondanom neki… ezerszer… ezerszer… ezerszer…

Csak állok, mint egy tudatlan…

Az esőcseppeket meg sem érzem az arcomon…

A könnyek futnak végig rajta, egészen az ajkamig…

Mert nem láthatom… még egyszer, utoljára…

Ott állok még pár percig, ami nekem egy örökké valóságnak tűnt… egy életnek… az életemnek

Lepörög szemem előtt mindaz, ami velem történt… és vele…

Az első ölelés… az első csók… az első veszekedés…

Szerelem volt első látásra…

Aztán valaki megfogja a vállam…

Megfordulok…

Ott áll előttem, teljes egészben, sértetlenül…

Nem habozok…

Megcsókolom… még egyszer, utoljára…

Majd, minden sötétedik…

Egyre sötétedik…

Már összefolyva látom…

A könnyek lepik el a szemem…

A sötétség, az űr egyre nagyobb… és nagyobb…

Meghallgatott Isten…

Még egyszer, utoljára láthattam… és szerethettem…

Még egyszer…

Utoljára…

…és soha többé…

A karjaiban haltam meg…